Valamikor kislány koromban - a hozzám hasonló lányokkal együtt - írtam naplót utoljára, amelybe örömeimet, bánataimat, érzéseimet jegyeztem le. Sok mindent megfogalmaztam – elsősorban magamnak -, hogy tizenévesként mit gondolok a világról, mit gondolok azokról az eseményekről, amelyek körülvesznek.
Jó néhány év elteltével döntöttem úgy, újra naplót nyitok, de most nem csak magamnak, hanem a nyilvánosságnak, hogy elmondhassam, most hogyan gondolkodom az életünkről, Szerencsről, terveinkről és a valóságról.
A napló nyitásához a középiskolai ballagási ünnepek is ösztönöztek. Jó érzéssel néztem a „bolond ballagókat”. Nagyon jól esett, hogy a régi tanítványok az utcán körbefogtak, és ballagási énekkel köszönték meg a városunkban eltöltött esztendőket.
Az ünnepi műsorokat nézve megnyugodtam: a mai érettségizők ugyanolyan szeretettel, mély érzéssel kötődnek iskolájukhoz, mint mi egykoron.
Polgármesterként óriási felelősséget érzek azért, hogy ezek közül a fiatalok közül minél többen találjanak megélhetést, életteret városunkban. Miközben a végzősök szombaton délután talán a hétfői magyar érettségire nézték át még egyszer a tételteleket, én azért izgultam, hogy május elsején az idő kegyes legyen hozzánk, hogy a szerencsi és ondi majálison együtt ünnepelhessünk. Örülök neki, hogy ezen a délutánon arról is beszélgethettünk a város lakóival, hogy igenis lehet és kell szeretni a munkát. És tisztelni kell azokat, akik munkahelyeket akarnak teremteni. Nem igaz, hogy nem jön befektető a városunkba, csak azokat nem elűzni, hanem fogadni kell! Ezért is kértem az ünnepségen résztvevőket, hogy fogjunk össze, hogy a helyi hagyományokra épülő ipar újra virágzó munkalehetőséget biztosítson a szerencsieknek. Fiataloknak és idősebbeknek egyaránt. A kormányok jönnek-mennek, de mi szerencsiek itt vagyunk és itt is maradunk. Mert nekünk Szerencs az első!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése